A víz alatti fotózás érdekes módon nagyobb múltra tekint vissza, mint maga a búvárkodás, hiszen az első próbálkozásokat híres fotósok több mint 100-150 évvel ezelőtt tették meg a vízfelszín alatt. 1856-ban hajó alá rögzített fotómasinával próbálkoztak, ami természetesen beázott, az első vállalható kép pedig csak évtizedekkel később készült el Louis Boutanról. Ez még szintén experimentális jellegű volt, de nem sokkal később a francia Etienne Peau az óceánok, az angol Francis Ward pedig az édesvizek élővilágát örökítette meg immáron sikeresen. 1915-ben John Ernest Williamson már filmfelvételt készített víz alatt, nem is akármilyet, hiszen döglött lóval csalogatott gépe elé cápákat, majd első filmjében saját magát filmezte, ahogy egy cápát egy szál késsel gyilkol le.

Az első színes kép a National Geographic számára készült 1927-ben, majd az első profi víz alatti tokozást 1949-ben készítik el, ami évtizedeken keresztül tartotta etalon besorolását. A megoldások tárháza mára viszont elképesztő szélességű palettára duzzadt, hiszen a flexibilis kompakt gépekhez való tokoktól kezdve, az épphogy vízálló hobbikamerákon át a profi víz alatti működésre tervezett gépekig minden fellelhető, így csak a cél komolysága és a pénztárca vastagsága szabhat határt a lelkes búvárfotósoknak.

Ezen túl persze számos problémába ütközik a földfelszínen már oly kiforrott fotózás vizes közegben. A legelső problémát mechanikus dolgok okozzák, mint a nagyobb nyomás, a víz (főként a sós víz hatása a szerkezetekre), vagy éppen a megváltozott fénytörés. Egy könnyűbúvár manapság könnyűszerrel lejut 40-50 méter mélyre, de ebben az esetben a földi nyomás akár ötszöröse is nehezedhet rá és felszerelésére, ami egy 4 centiméter átmérőjű lencsére például 31 kg terhelést ró.

A másik probléma a vízhatlan csatlakozások létesítése. A speciális kamerákban is több nyitható résznek kell lennie akár analóg, akár digitális gépről, vagy akár víz alatti tokozásról beszélünk. Ezeket a réseket tömítőgyűrűk védik, de sajnos ezek sem tökéletesek, a beázás folyamatos démonként lebeg a fotós felett. Amennyiben egy tokozás beázik, mondjuk sós vízben, akkor a fényképezőgép a kukába kerül, ami néhány tízezertől akár millió forintokig terjedő kárt jelenthet. Manapság egyre több cég jelentet meg hobbigépeket is, melyek néhány méteren vízhatlanok, de véletlenül lejjebb merülve velük azonnal tönkretehetjük őket.

A mechanikán túl fotótechnikai akadályok tömkelege is nehezíti a víz alatti képalkotást. Az alapvető probléma a víz sűrűsége, hiszen emiatt a fény teljesen máshogy törik ebben a közegben, mint a levegőben. A vízfelszín önmagában is megtöri a napsugarak 5%-át, de lejjebb hatolva, 1 méteres mélységben már elnyelődnek a vörös sugarak, majd 5 méteren a narancs, 10 méteren a sárga, 20 méteren a zöld, majd 30 méteren túl a kék hullámhossz is. Ilyen mélységben a természetes fény már elégtelen a kiváló képek készítéséhez, gondoskodni kell valamilyen mesterséges fényről. Aki mégis a napfényre hagyatkozik, annak mindenképp ajánlott a déli órákban lemerülnie, hiszen ekkor a legnagyobb a nap beesési szöge, így több fény jut le a mélybe, illetve praktikus tengeri fotózáskor az apály közeli időpontokat választani, hiszen így könnyedén plusz métereket lehet nyerni.

Tovább nehezíti a helyzetet, hogy a merüléskor valószínűleg egy maszkon keresztül szemléli a fotós a világot, ami egy újabb fénytörést eredményez, így minden tárgy a valóságosnál közelebbinek látszik. Mivel a felszíni fényképezők autófókusza rutin és plusz számolgatás nélkül használhatatlan, ezért a kezdő fotós képei rendszerint nem sikerülnek majd. Eredményt azokkal a gépekkel lehet elérni, melyek a távolságmérést úgynevezett TTL módszerrel, azaz a lencsén keresztül végzik, illetve a téma szakértői szerint érdemes matekozni egy kicsit a jobb mélységélesség és a jó fényerősség eléréséhez.


Forrás: www.fotoonline.hu

Vissza az előző oldalra | Az oldal tetejére